Lélekgyöngyök a szívemből

"Talán vannak különös dolgaim, furcsaságaim, kettős én lakozik abban a látszólag egyszerű, de pókhálószerű érzésekkel átszőtt asszonyi lelkemben. Tiszta szívű imádságok, amiket az égbe küldök, és éjszakai vágyakozó sóhajok, amik a legbelső lélekzugomból indulnak el... és eljutnak magához mon Cher. Mosolyból, könnyből, sárból, vérből, fájdalomból és örömökből gyúrt össze a mindenható és emberi köntöst adott rám. És a különös kettősség már maga a vonzalom, a puritánság pedig kiemeli a maga által megismert juditot. Sötétséget a világossággal, ördögöt az angyallal, feketét a fehérrel, az örömet a töménytelen haragos fájdalmakkal vegyítse össze... és talán ott van, akire mindig is várt, akit keresett a maga zárt férfias világában, Cher..." 

"Azok a furcsa kis bizsergések ott a szívek tájékán, a két összevillanó szempár a bolondul rohanó, kapkodó, félelmekkel teli világban. Hangok amik az étereken szállnak, sóhajok, amik a szívből jönnek. Emlékek, amikre emlékezünk, szavak és mondatok amiket mi engedünk útjukra. Könnyek, mosolyok, amik élhetővé teszik az életet. Fájdalom, ami a realitások talaján talál bennünket. Emberek, akik körülöttünk élnek, velünk, mellettünk. És próbálunk magyarázatot találni valamire, amire nem tudunk és amire nem lehet Cher...." 

"Ön belevarázsolta magát a lelkembe mon Cher. Kedvességgel, türelemmel, és végtelen szeretettel. Múlnak a napok, hetek, hónapok és én mindig tudok a múltunkban élni, abban a közös múltban, aminek a képei fel-felvillannak előttem, amit az égiek látni engedtetnek. Bár a mostani, más kor, és más idő, de vannak örök értékek, amik sohasem változnak. Vannak amiket a múló idők sem tudnak elmosni, és kiseperni az emberi lelkekből... azt az örökösen égő, máglyaként fellobbanó tüzet, amikor valaki megérzi magában....Ő az! És megérkeztünk valahová a régmúlt időkből, valahová ahol a magunk varázslatából élünk, Ön Mon Cher, és én..."

"Tudja Cher, ahogy a játék folytatódik, a téteket úgy emeljük. Leülünk a kártya asztalhoz, ami az élet, kiosztjuk a lapokat, ami a sorsunk, megtesszük a téteket, amik az érzéseink... és kezdődik a játék. Itt is, ott is cinkelt lapok, vagyis az amit az égiek megírtak és kiosztottak számunkra, blöff néha, kicsit - hiszen férfiből és nőből lettünk összegyúrva. Keverés, osztás, és a nyertes... majd kiderül a játszma végén, mon Cher..."

Sokszor az ember úgy érzi tehetetlen, hogy kicsiny lesz a problémák nagy halmazában. Néha, nagyon nehéz a kiutat megtalálni, nehéz úgy élni, hogy se önmagát, se pedig másokat ne sebezzen meg az ember, ez talán a legnehezebb. De egy új nap mindig temeti a mögötte lévőt, és mindig új remények, vágyak, és érzések bújhatnak elő a szívből. És a szeretet Mon Cher, az, ami ott bújik meg abban a két elmagányosodott és megtört szívben. És amikor ott a dobbanás, akkor egy pillanatra minden elhalkul, és lelassul számunkra egy pillanatig a világ. És utána elindul, újra indul az élet... és elmúlik az, aminek esélyt adtunk két emberi sorsban, és ebben az életben..."

"A fagyöngy legendája... ugye emlékszik mon Cher? Miért is éreztem, hogy rá kell keresnem a neten, mi történt akkor, azokban a század eleji időkben. Amikor még nem ködös esők szitáltak, így az advent idején, hanem csodálatos hótakaró borította a mesebeli tájat. A fákat olyan csipkeszerűen borították a jég és fagytakarók, és ahogyan a szánon ültünk, betakarózva... ó, azok az idők. És emlékszik arra az első csókra, a fagyöngy alatt? Az ember elméje, tudata megőrzi azt, amit egyszer, valaha és valamikor átélt, és amikor lehunyom a szemem, tükörben látom az akkori történéseket. És látom, ahogyan a karácsonyi puncsos poharat fogjuk, koccintunk egy új és boldog élet reményében. Boldog békeidők, aranykorszakok, egy letűnt kor, amelyet most megidézünk, szavakkal, gondolatokkal, tettekkel... és el nem múló igaz érzésekkel. És holnap az asztalomon ott fog állni egy vázában... a fagyöngy..." 

"Azon a karácsonyon, amikor az asszony megajándékozta a férfit, valami mélységes katarzis élményt élt át. A könnyek olyan felszabadultan indultak útjukra, kiszakadt valami a lélekből, utat tört, talált... még, ha az út nehezen járható, és göröngyös, sáros, poros - nem számít, hiszen a fehéren tiszta szeretetet a férfi is megérezte. És megérezte az asszony lelkének hozzá vándorló darabját. Hideg éjszaka következett, de volt két lélek, akik megtalálták a melegséget, egymástól távol is... "

"Van, ami elmondható, van, ami elmondhatatlan, van, ami kimondott és van ami kimondhatatlan, van öröm, és van fájdalom. Van hiány, bizonyosság, és bizonytalanság. Vannak érzések, vágyak, van hit, ima, remény... és van egy múlt, egy régi múlt. És emlékek, bevésettek... szépek, örökkévalóak. Vannak ábrándok, álmok, van boldog pokoljárás a lelkek boldogtalan sóvárgó táncával. Van halál, és van halhatatlanság. Lelkéért, lelkemet adom, és ha pokolra kell menni, örök kárhozattal... mi, ott leszünk mon Cherem..." 

"Hiszek a bennünk megbújó titkos érzésekben. Hiszek Önben Cher, hiszek magamban, hiszek a kétségekben, a félelmekben, az örömökben, a kéjben, a lázban. Hiszek a múltunkban, jelenükben. Hiszek a saját könnyeimben, saját és közös poklunkban. Hiszek a szívemnek, a bennem csendesen lázadó asszonyi léleknek. Hiszek abban, amit már közösen átéltünk, és abban, ami jönni fog. Hiszek mindenben, ami Önnek és nekem szent. Hiszek a gondviselésben, és hiszek Istenben, a megbocsátó és szerető Istenben, aki vigaszt és megváltót küldött, aki lehajolt hozzám, a porba és megfogta a kezem..."

"Amikor a hiányodat érzem, akkor elkészítem a kedvenc kávédat, és belebújok abba a pulcsiba, amit nálam hagytál. A melegsége két ölelő kar szeretetét nyújtja nekem. Betakarózom egy puha kockás plédbe, kavarom a kávét és lehunyt szemmel "utazgatok" a mi közös világunkban. Ahol még értéke volt a kimondott szónak, ahol varázsolt pillanataink voltak. Amikor hiányzol, akkor fázom, akkor a nap nem süt át a felhőkön, akkor ott legbelül, valami lecsendesedik, szinte az egész lényem elnémul, nincsenek hangok, nem szól bennem a zene. És amikor újra jössz... a világ újra él, a nap még a tél szomorúságában is kisüt, újra szólnak a hangok, és zenél a lelkem. A kiüresedett és elveszett világban maga az, mon Cher, aki mellettem van, aki megérti a "kettősségem" a tomboló viharaimat, szétszórt örömeimet, az elsiratott és el nem siratott könnyeimet, az elfojtott és kiadott vágyaimat, érti az kislányt, a lázadó kamaszt, és érti a sírva-vígadó asszonyt. Te, azt érted meg, amit senki más... hogy ki vagyok, hogy honnan jöttem és hová tartok. Hálás vagyok, hogy melletted az lehetek, aki mindig is vágytam lenni, és játszhatom, játszhatom tovább Önnel az életet Cher..."

"Emlékszik még arra Monsiur, amikor arról írtam Önnek, hogy mennyire féltő és óvó szeretettel vigyáz rám... Valami ősi láng táplálja a tüzét és kiapadhatatlan érzésekkel viseltetik irántam, ahogyan akkor... abban a régi múltban. Járhatunk a kiegyezés korában, vagy a húszas, harmincas években, vagy talán ma. Csak az idők változnak, csak a helyszínek cserélődnek, de a lelkek ugyanazok maradtak. Visszük magunkkal a lelkünket számtalan életeinken keresztül. És visszük az érzéseket, a vágyakat, az emlékeket, amiket ma, mint "deja vu" élünk meg, mert valamikor, valahol, talán már megtörtént... De kristálytisztán már nem emlékezünk. Emlékfoszlányok, képek törnek elő ebben a mai világban, amit megpróbálok összerakni a hitem erejével. És az én törhetetlen, megingatatlan és erős hitem mindkettőnknek elég lesz mon Cher..." 

"A mai nap megéreztem Monsiur, azt a téli napot az emlékeinkben, amikor a tengerparton sétáltunk. Ön és én... nézelődjön egy kicsit az emlékeiben, és derengeni fog az a nap... Fújt a szél, a napsugarakat még csalóka fényükben láttuk, a tenger tarajos játékát mutatta nekünk, a sirályok a víz tetején táncoltak. Zsigereinkben éreztük a tél elejét, elbúcsúztunk a derűs, és nap sárga ősztől azoktól a pezsgős délutánoktól. Valami elmúlt bennünk akkor, de száz év elteltével újra itt van. Az emlékeink közöttünk járnak, meztelenül és érzékien. És ezt nem csak én, hanem Ön is érzi, mon Cher... Szerettük a tengert, a vad hullámokat, a víz illatát, a homokot, a kavicsokat, és mindent az akkori boldog békeidőkből... De jó ezt, újra megidézni magamban, mert ilyenkor vagyok igazán önmagam, minden kettősségem ellenére - ahogyan Ön mondja ma, Cher...." 

„Az akkori években (lépjünk gondolatban vissza a századelejére) a birtokhatáraink igen közel álltak egymáshoz. Egy kis délutáni hétvégi kikocsizás Önhöz, máris megszépítették a korai tél fagyos szombati napját. Házi muzsikára voltam hivatalos Önhöz, és Monsiur, igen figyelmes volt irányomban, hiszen az akkori idők ünnepelt muzsikusait hívta meg otthonába, hogy meghitt és baráti órát töltsenek el vendégeivel, és szórakoztassanak bennünket, Chopin, Mozart és Csajkovszkij kottába varázsolt dallamaival.  Mivel a délután eme idejében még nem fogyasztottunk pezsgőt, a személyzet forró puncsot szolgált fel. A gyümölcsök édes zamata a nyár ízei köszöntek ilyenkor vissza eme italban. Ma már a neten hallgatom a zenét, és a puncsot is magam készítem – de álmaimban még ott van a muzsikás mámor, amit akkor, az Ön otthonában éltem át. Az idők nagyon változnak, de Ön, mon Cher és én nem felejtjük, hogy egykor kik voltunk… és ma, kik vagyunk…?” 

"Ugye milyen csodálatos dallamok Monsiur? Apró kis titkok, a kései ősz romantikája, az édes bor mámoros zamata, a kávázóban elfogyasztott kávénk illata, a fahéjas teasütemény, a kézcsókjai - hát ennyi mindent idéz fel asszonyi szívemben a melódia. A korai sötétségben a gyertyák imbolygó fénye ad reményt, világosságot és békét magamban. Az én világom és Ön, mon Cher... ahová bebocsáttatott... hiszen megtalálta a kulcsot,ami a dermedt és jégbe fagyott szívet nyitja... húsz év, vagy száz év, mit sem számít már…”

"Elgondolkodott már azon Cher Monsiur, hogy mi az, ami boldoggá tehet egy nőt? Mik azok a közös vonások két emberben, amik összekötik őket az éggel és a földdel, és mi teremti meg a harmóniát?  Közös gondolatok, azonos értékrendszer, ami szerint felépítjük az életünket, valamint a lélek és a test vonzalma. Egyetlen mozdulat, vagy gesztus, egy elfeledett élet közös megcsendülése két ember lelkében, újra felidézheti a valaha volt, és egykoron megtörtént közös éltet és ezek azok a behatások, amik erejét mi megéreztük. A boldogság egy asszony lelkében újra és újra ki tud virágozni, és akkor egy szemvillanásból tudja, aki olvas a szemekben, hogy "varázslat" történt... A csodák akkor érkeznek Monsiur, amikor már nem remélünk, és nem álmodunk, de egy fentről jövő érintés megérint bennünket. Vajon hány életet és hány sorsot éltünk meg... Ön és én, mielőtt megérkeztünk ide a mai életünkbe...?" 

"Amikor Ön elutazott és a postakocsi elrobogott én mindig egy kicsit megüresedett szívvel álltam és integettem... És még el sem ment, én már visszavártam. Mert tudtam, hogy mennie kell, hogy útjaink most elváltak egy időre, de visszatér, mert én visszavárom... Megbízhatósága, hűsége és szerelme azonban velem maradt, és ezt évszázadok sem tudják kimosni a lelkünkből, mert mindegy, hogy, tíz, húsz, avagy egy emberöltőnyi élet múlt is el... vannak értékek, amik örökké élnek bennünk. Emlékszik még mit mondtam Önnek...? Akiknek sorsuk megíratott egymás által élve, ők meg fogják találni egymást, mindegy hány esztendő telik is el. Ön egy meleg mosollyal, nyugtázta szavaimat... és a szemei elmesélték a múltunkat, a jelenünket és a jövőnket...Mon cher... mi az Ön varázsa, amit a szívemben hagyott...?" 

"Monsiur, fel tudja még emlékezetében indézni,  azt a délutánt, amikor a kávéház teraszán ültünk... ? A gesztenyefák már lehullatták levelüket, sárga, barna és aranyszínű levelek között sétáltunk, és élveztük egymás társaságát.  Mint mindig nagyon figyelmes volt irányomban, ezért javasolta, hogy pihenésképpen térjünk be abba a kávézóba, ahol a sétánk útja vezetett. Csöndes, meghitt kis hely volt, csipkeabrosz, virág és gyertya az asztalon. Egy zongorista játszotta a mi kedves dallamainkat. Most, talán sok száz év távlatából újra átéltem a varázst... valami visszajött ma abból a boldog aranykorból... ahogy visszajött Ön is, mert bolyonghatnak az emberi lelkel több évszázadon, évezreden is át egymást keresve – mindig meg fogják találni egymást. Ahogyan akkor rám nézett, annak minden pillanatát, a gesztusainak minden apró mozdulatát megőrzitem, és előveszem ebben a világban ahol ma is keressük, várjuk és reméjük a csodákat... Úgy érezem hazataláltunk mon cher..." 

„Valamikor az 1890-es évek kései október havában járunk.  Szép idő volt azon a napon, amikor meglátogatott engem, a napsugarak utolsó fényükkel melegítették a teraszt és az elszáradt rózsalugast. Ötórai teára volt hivatalos, és akkor is, mint most is – nagyon pontos volt. Az ajtókopogtató hangjára figyeltem fel, és letevén a kézimunkámat, azonnal ajtót nyitottam Önnek. Belépett, és a kezében hófehér rózsák voltak. Átadta nekem és én letettem a komódra. Olyan lehelet könnyen csókolt kezet, hogyha behunyom a szememet – ma is át tudom élni… A teraszon kértem, hogy foglaljon helyet, és elsiettem, hogy felszolgáljam az Ön kedvenc teáját, Earl Grey – tejjel és cukorral. Mindig azt mondta nekem, „Juliette, mindig szeretem, ha maga tölti ki nekem a szép fehér kezeivel a teámat…” én mindig kitöltöttem, és a saját készítésű teasüteményemet sem felejtette el sohasem megdicsérni. A mi csendes őszi csodáink voltak, azok a teadélutánok… ugye Ön is megőrizte a varázst, és megőrzött engem a szívében, cher Monsieur…’ 

"Amikor már a hűvös októbert éreztük, akkor Ön odaült a zongorához, és játszott nekem. Chopint, Tchaikovskyt, és Vivaldit... tudta akkor is, és most is, hogy milyen dallamokat szeretek. Az őszirózsák illatoztak a kristályvázákban, és ha behunyom a szememet - érzem most is az illatukat. Ahogy látom Önt is, akkor... a karcsú és hosszú ujjaival játszik a billentyűkön... Én kinézek az ablakon, az eső esik, iszom egy korty pezsgőt...és kap egy rajongó asszonyi pillantást tőlem, de Ön cher Monsieur, csak mosolyog és tovább visz magával az Ön világába..."